Anne érdekes beszélgetésen van túl nagymamájával. Vissza kell jönnie az élők közé, hogy élhessen és bosszút állhasson. A koporsóban való ébredés érdekesen végződött, a földön landolt a sokadszor meghalt lány. Anne futni kezdett a ravatalozóból, Jason pedig utána rohant.
Éjszaka volt. Sötét éjszaka, a temetőnek csak a kivilágított ravatalozó adott fényt. De a csendet egy lány futása törte meg. Valakié, akiről úgy hitték, halott.
Anne futni kezdett, miután kiesett a koporsóból, vőlegénye pedig, akit éppenséggel nem a legszívesebben látott, utána futott.
-Feleslegesen futsz, nem menekülhetsz örökké... egyszer véget kell érnie a történetnek nem gondolod? Hányszor fogod még túlélni a gyilkosságokat? -Mondta a sötétben, majd egy kripta mögül léptem elő, egy törött ablak üvegdarabjával a kezemben.
-Nem tudom, de te... egyszer sem...-Szóltam, majd mögé osontam. - A férfi megfordult, Anne pedig elvágta a torkát.-Vége a történetnek, te nyomorult.
***
"10 évvel később"
Napsütötte reggelre ébredtem. Az órám pontosan 9:12 perckor csörrent meg, én pedig kinyomtam, ahogy szoktam. Valami furcsa volt, de félálomban voltam, így csak ébredeztem tovább. Éreztem, amint egy macska hozzásimul a kezemhez, ami az óra kikapcsolása után lecsúszott a parketta irányába, én pedig pihentem tovább, még mindig nem éreztem semmi furcsát.
Macskák, aranyos állatok ők nem igaz? Mind imádjuk őket, még az is, aki azt mondja nem bírja elviselni, ha egy a közelébe jön. Mindenki szereti őket, mert aranyosak, mert bújósak, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva imádjuk megölelni őket. Persze akadnak olyanok is, akik allergiásak az állatok bundájára, így nem mehetnek közel hozzájuk, mint például én...
-Te jó ég, ez egy macska?! - Kiáltottam fel, majd hirtelen felültem az ágyon és körülnéztem a számomra teljesen idegen hálószobában. - Mi a...?
-Jó reggelt drágám, remélem jól aludtál! - Szólt egy mély férfihang a folyosóról, ami ismerősen csengett füleimnek, aztán persze arcot is kapott az ismerős hangszín. Jason volt az!
-Jason?! Hát...te mit keresel itt? Mi a franc folyik itt? És... mi van a nyakaddal?
-A nyakammal? - Kérdezte értetlenül, mint akinek fogalma sincsen arról, amit a zaklatott lány összehadovál.
-A sebeddel, elvágtam! - Mondtam erősködve, de teljesen össze voltam zavarodva, nem tudtam hol vagyok, nem tudtam, hogy mit keres ott a legfőbb ellenségem, akinek nemrég vágtam el a torkát, és külön idegesített az a rohadt macska, aki a kezemet karmolászta a különös beszélgetés ideje alatt.
-Drágám, rosszat álmodtál? - Kérdezte nevetve... - Előfordul... na gyere, kész a reggelid, a kicsik már nagyon várnak.
-A kicsik?!
-A gyerekek! Lindsey és Ruby, a lányaink...
-Szent isten!
___________________________________
ELVESZETT KÓRHÁZ
2.évad - 2.rész
#TheEnd
Követni kezdtem Jasont, viszont még mindig nem értettem, hogy mi történik. Idegen volt minden. Máig emlékszem arra a napra... illetve, arra az esetre. Sosem éreztem magam ennyire szürreálisan. Ahogy a lépcsőn sétáltam le, képeket pillantottam meg a falon. Én voltam az, és Jason.... az eskűvőnkön. Boldogok voltunk, illetve hát, annak látszottunk. A gyerekek születése, az utazásaink együtt, minden ott volt. Teljesen sokkot kaptam és meg voltam rémülve, mintha csak a legszörnyűbb rémálmomban lennék. Semmire, de az égvilágon semmire nem emlékeztem. Nagyon reméltem, hogy hamarosan vége ennek a szörnyűségnek, és inkább a kórház falai között ébredek a falhoz láncolva megvonva mindentől. Még az is jobb lett volna, mint ez az egész.Beléptem a konyhába, ahol egy tipegő kóru kislányt, és egy hat év körüli szintén leányt pillantottam meg.
-Anya! Jó reggelt, jobban vagy már? A kis Rubyval már hetek óta csak azt várjuk, hogy felébredj.
-Tessék? Hetek óta?
-Ó, már vagy két hónapja alszol, jó álmos lehettél. De már itt vagy, hál' istennek...
-ŐŐŐ.... kislányom, miről beszélsz? Inkább segíts a tányérokkal...- Szólt, majd odahívta a kislányt, akinek odasúgott valamit. - Mars a szobádba és pofa be, vagy nem kapsz enni...
-Jason! Magyarázatot adnál minderre?
-Micsodára? Szivem, olyan furcsa vagy ma reggel. - Mondta, majd ránéztem az órára.
-Délután három óra van. Ez neked reggel?
-Te... mindig ekkor kelsz. Éjszaka dolgozol.
-Hol? Mégis hol?
-Hát a kórházban! Mindjárt elviszlek.
-Dehát azt mondtad éjszak...
-Ma hamarabb kell menned! - Vágott a szavamba a férfi, aki feldúltnak tűnt...
-Különös, nagyon különös...- Suttogtam, majd felmentem felöltözni.
A ruháim mind borzalmasak voltak. Teljesen ellenkeztek az ízlésemmel és ez roppantul idegesített, tekintve, hogy azok az édesanyám ruhái voltak, makulátlan állapotban. Felvettem a munkaruhámat, fel volt címkézve, ami még valamennyire vállalható volt, aztán lementem, felvettem egy cipőt, és kimentem a kocsihoz, ahol Jason már várt! Furcsa zene szólt...
-Nincs valami... mai? Rihanna vagy Adele vagy valami?
-Haha vicces vagy. Bár a haláluk óta sokan nem találnak jó zenéket...
-A haláluk óta?
-Adele belehalt harmadik gyermekének a szülésébe, Rihannát pedig megkéselték egyszer egy turnéján...
-Ezt nem hiszem el...
-De hisz ezzel volt tele a sajtó... azt hittem ezt is olvastad...
Ott autóztunk, míg egyszer egy számomra nagyon ismerős útra tévedtünk... Különös volt, mert teljesen msképp nézett ki, mint amikor utoljára láttam.
-Azonnal álj meg, hova viszel?
-Dolgozni, higgadj már le drágám! - Mondta, majd tovább mentünk a teljesen belakott területen, a főút minőségű régen még homokos úton. Odaértünk a kórházhoz, nem hittem a szememnek.
-De hisz ez...
-Az Elveszett Kórház! - Mondta Jason, aki büszkén szállt ki a kocsiból.
-Ez nem lehet!
-Nagyon szép, mióta felújították, nem is csoda hogy az állam legnépszerűbb klinikája lett... Na menjünk!
Álltam ott tétlenül, és értetlenül, uralkodva magamon, de legbelül inkább ordítottam volna!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése